Pusztai látkép aligha képzelhető el nélküle. A már szinte kihalt fajtát a Hortobágyon eldugott példányokból sikerült az 1970-es 80-as években újratenyészteni. Nemzeti parkok taposásra, trágyázásra, nem őshonos fajok lelegelésére, egyszóval tájfenntartásra kezdték használni. Rendkívüli életösztön jellemzi a fajtát, ridegtartásban tölti az egész évet. A késő középkorban Európa éléskamrája volt a magyar Alföld. A hajdúk évente százezerszámra terelték nyugatra a gulyákat, naponta 20-30 kilométert megtéve hónapokon keresztül úgy, hogy a hatalmas állatok nem veszítettek a súlyukból. Az „ökörút”, folyómenti füves területeken vezetett. A kísérőnek meg kellett őrizniük az ezres nagyságú csordát a hosszú úton rablók és farkasok támadásaitól. Nürnbergben a Mészárosok hídján 1599-óta a szürkemarha életnagyságú szobra emlékeztet arra, hogy az érkező gulya az éhínségtől mentette meg a lakosságot egy tűzvész után. A marhakereskedelem a magyar gazdaság alapja volt. A marha szó ezekben az időkben vált a vagyon megtestesítőjévé. Húsa mással össze nem téveszthető, készülhet belőle sült marhapofa, ököruszályleves, gulyás, pörkölt, sonka, kolbász, szalonna, szalámi, sőt, még bébitápszer is.
