Kilenc nemzeti kutyafajtánk egyike. Mivel a pásztorkodás, terelés alakította ki őrző-védő fajtáinkat, ez a nagytestű fehér állat már honfoglaló őseinkkel érkezett a Kárpát-medencébe. Erről korabeli feltárt sírok tanúskodnak. A színe rendkívül fontos. Az éjszakai támadásoknál a sötét szőrű ragadozóktól -farkastól, medvétől, hiúztól- gazdája jól meg tudta különböztetni. Így, amikor védekezni kellett, nem tett kárt benne. A nagyvilág elsősorban a Nyugatra terelt gulyák bátor kísérőjeként ismerte meg. A húsmarha mellett időnként a kuvaszt is eladták a pásztorok a vásárokon. Eredeti „foglalkozása” visszaszorult, de elegáns, büszke tartása, magabiztos megjelenése mára tökéletes házőrzővé tette. A II. világháború végén a fosztogató megszálló idegen katonák tömegesen lőtték le a területét, portáját védő kuvaszokat, így az állomány a kipusztulás szélére sodródott. Néhány fajtatiszta egyeddel kezdődött az újratenyésztés. Az első alomból kikerülő kutyákat „gyapjús kuvaszoknak” hívták, mert a világhírűvé vált mestertenyészetet dr. Kovács Antal, a Gyapjúforgalmi Vállalat vezetője hozta létre. Kosztolányi így ír Hattyú kutyám című versében: „Tiltó szoborként nyúlj el a küszöbre, Fajtám őrzője, bölcs, magyar kuvasz.” A Hungarikum Bizottság a magyar pásztor- és vadászkutyafajtákat, köztük a kuvaszt, 2017-ben a Hungarikumok Gyűjteményébe emelte.
