Azokban az években, amikor „Nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára”, meg kellett szervezni a gyors közlekedést a várostól Budáig oda-vissza. Ezért ezen a nagyjából 250 kilométeres útvonalon felállítottak 6 lóváltó stációt. Így a futár akár néhány óra alatt elvihette a hírt, parancsot, küldeményt az egyik fővárosból a másikba. Kocson volt az egyik ilyen állomás, ahol híres mesterek dolgoztak. Akadt munkájuk bőven. A négy keréken utazók korabeli nehéz hintókat és szekereket használtak, amelyek lassúak, kényelmetlenek és törékenyek voltak. Ezért a kerékgyártók és javítók hozzáláttak korszerűsítéshez. Megalkottak egy könnyű, kényelmes és gyors járművet, amit a származási helye után kocsinak neveznek például angolul, németül, spanyolul, olaszul, lengyelül, csehül, szerbül. Törökországban és környékén meg egyszerűen „mádzsárnak” mondják. Ehhez többfajta, rugalmas keményfát csiszoltak össze, és abból készítették az alkatrészeket. Vasalást alig használtak. Ezek a kerekek, tengelyek, csapok elnyelték a rázkódást, és sokkal tartósabbak is voltak elődeiknél. A hajtóval együtt négyen utazhattak rajta, és a poggyászuk is elfért a saroglyán. A lovakat szügyhámmal fogatolták, így az állat könnyen tudott mozogni. A kocsi azért lett sikeres, mert egyszerre volt gyors személy-, és teherszállító. Néhány év alatt elterjedt egész Nyugat-Európában, Magyarországon pedig szabad közlekedést biztosított az alacsonyabb sorban élő embereknek is.
Fotó: wikipedia.org